Van amikor nem lehet megállni nevetés nélkül... így volt ez a mai ebédnél is. Milánó javában ette a tésztáját mikoris úgy döntött kiborítja az egészet a székére.
Anya: mond meg nekem kisfiam ezt most miért csináltad?Milánó: dobá (azaz dobálni)
Anya: szigorúan magyaráz, hogy ezt nem szabad, nem csinálunk ilyet - eközben
Apa: fetreng a röhögéstől az asztalnál.
A másik ilyen alkalom mikoris a radiátorra kiteregette Apa a kis zoknikat és Milán egyesével ledobálta őket. Mikor ledobott egyet rászóltam én, hogy nem szabad, nem dobálozunk, majd folytatta, ekkor az Apja szólt rá, persze mintha a falnak beszélnénk és folytatta tovább. Na ekkor közöltem vele irány a sarokba. Szépen elhúzta a kispuffot és beállt a sarokba, közben persze bennünket nézett, sóvárgó tekintetekkel. Rászóltam, hogy forduljon be és a falat figyelje, erre ő szépen megfordult mintha a falat akarná figyelni, de azért óvatosan kukucskált felénk. Mi meg Apával azt se tudtuk hogy fojtsuk el a nevetésünket olyan kis zabálnivaló volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése